Egy fiú rohant le a magas lépcsőkön; a lépcsőkön, amik az utcáról a népszerű szusi étterem, a Sushi Tokyo felett lévő lakás felé vezettek. Gyorsan szedte a lábait, a kezében egy nagy dobozzal, ami tele volt művészkellékkel, a hóna alatt pedig gondosan betekert papírokkal egyensúlyozva, és miután szinte csak úgy kivetette magát az ajtón; egyenesen belerohant egy olyan személybe, akit egész egyszerűen csak úgy tudott volna jellemezni: maga a ’művészet’.

Festékpaletták és tubusok terültek szét a földön, ecsetek és ceruzák gurultak le a kicsit lejtős járdán, amíg bele nem ütköztek az útpadka szélébe.

- Basszus, elnézést – morogta gyorsan a művész, miközben szedegette össze az elveszett kellékeit.

Amikor felnézett, az idegen egy Sturbucks kávé poharát markolta, a művész pedig egészen biztos volt benne, hogy a folyadék mindjárt a nyakában fog landolni. De ahogy ott térdelt a földön, és nézte a férfit, hirtelen úgy érezte, mintha a szél kiütötte volna. Az idegenben megvolt minden egyes kritérium, ami egy tökéletes alkotáshoz kellett; egyensúly, kontraszt, harmónia, minta, arányosság és változatosság mind jelen voltak, és csodálatosan működtek együtt.

- Annyira sajnálom! – mondta a művész újra, erősen magához szorítva a felszerelését. – Egy kicsit figyelmetlen vagyok mostanában.

A szemöldökét ráncolva nézte a festményeit, amit most már az előző vihar nyomai áztattak át.

- Talán ha visszajönnél a felhők közül, ez nem történt volna meg – felelte z idegen hűvösen, miközben a sötétszürke nadrágjára ömlött kávét nézte.

- Basszus, én… - a festő szörnyen érezte magát, amikor meglátta, hogy a világos barna ital már teljesen átáztatta a komor szürkét. – Jóvá tudom valahogy tenni?

- Hogyan? Azzal, hogy újat veszel? Nem hiszem – förmedt rá frusztráltan az idegen. – Kösz, most úgy mehetek állásinterjúra, hogy mindenem tele van kávéfoltokkal.

Az idegen egyértelműen zaklatott állapotban volt, de a művésznek most nehezére esett arra koncentrálnia hogyan javíthatna a helyzeten. Sokkal többet látott a férfi vásznán, mint bármi másban.

- Én.. ha gondolod adhatok kölcsön nadrágot, biztos, hogy-

- Tartsd meg – dobta az idegen a kávéját a földre idegesen. – Nézz csak magadra. Úgy nézel ki, mint… mint egy hajléktalan.

- Igazából, mint Tom – mondta Tom gyorsan. – Tom vagyok, nem hajléktalan.

Szánalmas poén volt, és ezt mindketten tudták.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy az egész napom tönkre tetted – mondta a férfi dühösen, kitépte a papírokat Tom kezéből, és még egyszer a földre vetette.

Tom felnyögött, és csúnyán nézett a férfira a válla fölött, majd újra felszedte a munkáját, aztán bevágta a lepukkant 1986-os Pontiac Bonneville kocsijába, ami a Sushi Tokyo előtt parkolt. Bekapcsolta a rádiót, és sértődötten puffogott, miközben megpróbálta beindítani a motort. A bunkó idegen napjához hasonlóan, Tom napja is elég nyomorult volt.

Művészi szempontból nézve, az idegen teljesen elbűvölő volt. Éles vonalak és szögek, tökéletes kontrasztok fekete és fehér között, tökéletes egyensúllyal férfiasság és nőiesség között, különleges arányokkal. Élő fekete-fehér kép volt; mozgó, élő, lélegző alkotás.

Hirtelen Tom inspirációmentes alkotói válsága a múlté volt, ahogy a nap érzelmeit a fejében összefonta az idegen arcával. Tökéletesen el tudta képzelni, hogy amit a fejében felvázolt, papírra veti és festékkel megvalósítja. Apró mosoly jelent meg az arcán.

Beindította a kocsiját, és amilyen gyorsan csak tudott, hazaszáguldott, át a kocsik között, be a műtermébe, ahova annyira szeretett megérkezni. Imádott a kétszobás kis lakásában lenni és festeni, bömbölő zenével a háttérben - legyen az klasszikus vagy rap -, de voltak napok, amikor inkább mások dicséreteiben úszkált szívesebben – az utóbbi napokban is inkább ezt választotta. A közös stúdió hatalmas terem volt; tele természetes fénnyel, ami a kinti folyóra nyíló ablakokon át jött be. Tom tudta, hogy ez a tájképfestőknek nagyon jó, de ő nem igazán ezt a műfajt kedvelte. Az ő tehetsége inkább az arcokban rejlett, olyan emberek portréiban, amiket a saját fejében alkotott meg, vagy idegenekében, akik felkeltették az érdeklődését.

Ma a nem túl kedves idegen volt az, akinek az arcát vászonra akarta önteni. A frusztrációt teljesen ki akarta vonni a szótárából, a gondolataiból, és valami gyönyörűvel helyettesíteni. Nem az idegen viselkedését akarta megörökíteni, hanem amit Tom érzett rajta. Szomorúságot.

Talán nem volt a legjobb emberismerő, de az érzéseket színekben tudta látni, és az idegen körül nem lángoló pirosat, hanem tragikus, világos kék árnyalatot látott, amire szinte fájt ránézni; olyan élénk és vibráló volt. Igen, akibe belerohant, dühös volt, és jogosan is, elvégre Tom miatt öntötte le az interjú ruháit, de volt körülötte egy olyan légkör, ami tiszta magányt sugallt, és Tom nem tudott rájönni mitől. De mivel nem tudta, hogy miért volt olyan szomorú, Tom csak azt festhette, amit ő látott, és hagyta, hogy az vezesse az ecsetét.

Az összekoszolódott festményeket a kocsijában hagyta, most nem akarta maga körül. Nem, azok a képek onnan jöttek, amikor inspirációhiányban szenvedett, és nem akarta, hogy elrontsák a motivációját. Volt valami szimbolikus abban, hogy az idegen a porba vetette a festményeit, ami annyira ironikus volt, hogy Tom csak nevetni tudott magán. Végigsimította a sötét hajfonatait, és hagyta magát végül, hogy elmerüljön abba a szinte önkívületi állapotba, ami akkor érte, amikor igazi inspirációra lelt.

A keze gyorsabban mozgott, mint ahogy azt a szemei követni tudták volna. A szétkent színek, az elfolyt körvonalak mind egybeolvadtak. Azt kívánta bár gyorsabban tudott volna dolgozni, és bár mindent ki tudna adni magából a vászonra mielőtt elfáradna, de egy igazi műalkotáshoz tudta, hogy idő kell, és most Tom minden idejét az idegen portréjának akarta szentelni.

Az arca rabul ejtette. Olyan vékony, mégis széles volt; talán túl széles az íves és nőies orrához. A szemei talán kicsit túl távol ülők voltak, de nehéz volt ezt igazán megállapítani, a rengeteg sminktől, ami rajta volt. A felső ajka kicsit talán túl vékony volt a telt alsó ajkához képest, mégis gyönyörű. Az állkapcsa éles volt, túl éles ahhoz, hogy nőies legyen, és a homloka pont tökéletes arányban állt az arca többi részével. A fülei kicsik és ívesek voltak, mint az orra, ugyanakkor furcsa alakúak; de legalább nem normális, unalmas fülek. És aztán a nyaka. Tom majd belehalt, hogy milyen művészien hattyú-szerű volt a nyaka. Szinte már túl hosszú, túl vékony, hogy a fejét támassza, mégis, az idegennek gyönyörű tartása volt.

Tomot egyszerűen lenyűgözte, hogy milyen különös volt ez a teremtmény, hogy egy ember hogy lehetett szinte földöntúlian gyönyörű, és milyen tökéletes egyensúlyban voltak a vonásai, bár valószínűleg mindezek a tulajdonságok máson nem mutattak volna jól, csak rajta. Érthetetlenül elbűvölte ez a férfi, aki ösztönösen gyűlölte Tomot. Visszakapta a múzsáját.

És csak egy ügyetlen lépés kellett hozzá, a megfelelő irányba.